Összegző értékelés külsős szerzőtől, avagy hogyan ékeskedjünk idegen (kacsa)tollakkal – a válasz egyik kedvenc bloggerünk, nus kezében van; summáz, mérlegel, számot vet és gyököt von, de még gyurcsányoz is, úgyhogy tessék vigyázni!
Ezt is megértük, véget értek a 28. nyári olimpiai játékok küzdelmei, végre lehet nyugodtan aludni, nem kell félni, hogy egy kis lustizás miatt lemaradtunk valami fontosról, nincs több kínai ihletésű spot, nincs több vita, nincs több kora reggeli Baló György.
Sokkot kaptunk, olyan rossz volt
Van viszont szomorkodás, elemzés, ujjal mutogatás és előreláthatólag két hónapon belül visszatér a jó magyar közöny is, aztán lehet kezdeni az egész ciklust elölről, mert mi ehhez értünk leginkább.
A sportsikereket már más nemzetek szállítják. Jöjjenek először a száraz tények – 3 arany, 5 ezüst, 2 bronz. Két szóval: nagyon kevés (szerintünk nem, legyen a mi dolgunk, 204 ország 11 ezer sportolója között az a csoda, hogy a térképen vagyunk – a szerk.).
A magyar küldöttség 1912 óta nem zárta ilyen alacsony mutatókkal a négyévenként megrendezett gigantikus sportseregszemlét, pont tizenhárom nap sírás-rívás kellett az első aranyérem kiszenvedéséhez, és hiába az utolsó napok viszonylagos sikeressége, a 21. hely az összesített éremtáblázaton, a térvesztettség a korábbi sikersportágakban bizony minimum elgondolkodtató; nem ezt vártuk, mi derék, sportkedvelő magyarfiak és -lányok.
Ki kárpótol minket azért a sok szomorúságért, amit majdnem a játékok végéig át kellett élni? Ki törli ki a fejünkből az első körben kiesett, elcsúszott, kipontozták, leesett a lóról, nem jutott a tizenhat közé gúnyszavakat?
Talán az idő, talán az ilyenkor érkező politikai tisztítómunkások. (Értenek hozzá, ne féljünk.)
Hol a pénz?
Mi lehet a kudarc oka? Vizsgáljuk meg a legdivatosabb elképzeléseket. Az első slágertéma és egyben állandó ütőkártya, a pénztelenség. Persze, hogy kevesebb pénz jut mindenre, a kenyér és a gáz is rohadt drága, rosszabbul élünk, mint négy éve, elfogadom. Ám, ha belenézünk egy kicsit a MOB büdzséjébe, láthatjuk, hogy a sportágakra szánt támogatás összege Sydneytől Pekingig 136 százalékkal emelkedett. 2000-ben 1,164 milliárd, 2004-ben 1,669 milliárd, idén 2,531 milliárd forintból kellett gazdálkodni, akármilyen gyenge is vagyok matekból, ez még nominálisan sem csökkenés.
Az persze más kérdés, hogy ezt a pénzt mennyire sikerült hatékonyan vagy legalább reálisan befektetni – vagyis mennyi pénz került be ténylegesen bármely szakágba is. A nagy megoldókulcs előállításához először mindenkinek a saját portáján kellene szétnézni, csinálni a saját dolgát, azután jöhetne a szabadfogású szókarate.
Különösen érdekes a vívócsalád felháborodása; ők is a pénzhiánynak tulajdonítják a gyenge szereplést, de kérdem én, az idei Európa- és világbajnokságokon több pénzük volt? Vagy elment a lóvé a nagy ünneplésre? Kétlem. Sajnos vagy nem sajnos, el kell ismerni, hogy az olimpián részt vevő sportolóink közül a vívóknak sikerült a legpocsékabbul a formaidőzítés, előfordul az ilyen. Elsőszámű esélyeseink (mind a csapat, mind az egyéni favoritok) jóllakva érkeztek Pekingbe, ennek megfelelően az igazi átütő siker akkor sem született volna meg, hogyha a küzdelmek karácsony másnapjáig tartanak. Még egy bukkanója a dolognak: a különböző szakági és nem szakági vezetők plusz terheket aggattak a nyakukba, ahelyett, hogy hagyták volna a sportolókat csendben, megemelkedett elvárások nélkül készülni.
Az eredménytelenség másik, egyértelműnek tetsző magyarázata, Gyurcsány. Bizony, bizony, Fletó tehet arról, hogy nem jöttek az aranyak. Ha ez ilyen egyszerű lenne, akkor elég lett volna egy államcsínyt végrehajtani mondjuk 16-án, és akkor egyből annyi érmet nyerünk, hogy helyhiány miatt a felét le kell adni a kínai színesfémkereskedőknek.
Ezzel szemben, legyünk realisták, a magyar sport visszásságai nem most kezdődtek el, legalább 8-10 éve kézzel foghatóak. Kolosszális méretű a küldöttségünk (nus nem emlékszik, mert még ártatlan és ártalmatlan kiskrapek volt, ha egyáltalán, de a magyar küldöttség a Los Angeles-i olimpia évében, 1984-ben is bődületesen nagy volt, sok vidám pártember go America, miközben a sportolók itthon, összeszorított foggal nézték, ahogy a világ megtapsolja például Kínát; na, ez is egy eredő, illene nem elfelejteni – Ö-Ca Li), mégsem jut elég orvos a versenyzőknek, pszichológusokat sem alkalmazunk annyit, mint kellene, holott a végső sikernek manapság már épp oly mentális feltételei vannak, mint fizikaiak, ha nem nagyobbak.
Ilyen ország, mit csináljunk: nálunk egyszerre lehet valaki honvédelmi miniszter és a triatlon szövetség elnöke. A furcsa és döbbenetes csak az, hogy a korábbi olimpiákon ettől függetlenül mégis jöttek az eredmények. Most nem. A feladat adott: van négy éve minden érintettnek a dolgok mélyére nézni, hogy aztán Londonban újra szárnyaljon a magyar sport (nus fiatal és bohó, szíve lángol, mint egy kohó, a szárnyalás esélye jelen körülmények között négy éves ciklusban számolva zérus, itt évtizedes elmaradásokkal kell/illik számolni; utánpótlás, edzőkérdés, intézményrendszer, infrastruktúra, tudományos háttér, hadd ne soroljuk, itt jön ki a könyökünkön – Ö-Ca Li).
Még jó, hogy a vizet nem szabotálták a kínaiak a játékokról, különben még ennél is csúnyábban égtünk volna.
Azért a víz azúr
H2O, te csodás! Az úszómedencében három ezüstnek tapsolhattunk, és sokáig úgy nézett ki, hogy Cseh Lacin kívül az egész olimpiai csapat éremtelenül marad. Lehet dobálózni a nagy szavakkal, hogy ha nincsen Phelps, akkor nyerünk, de. Ott volt Phelps, szuszogás nélkül úszta végig első hat számát, hat világcsúccsal; az utolsó döntőkön ugyan már lihegett kicsit, de így is ő lett minden idők legeredményesebb olimpiai sportolója – 14 aranyéremnél tart most, és nagyot néznénk, ha Londonre nem fenekedne. A Baltimore-i csodagyerekről alkotott személyes véleményemet inkább nem dobnám ki a bittérképre, maradjunk annyiban, hogy ő a 21. század egyik orvosi csodája, aki Lil Wayne és a sok tészta segítségével képes ilyen eredményekre. Aha.
A vízben nemcsak az úszók vannak, mily meglepő, hanem kajakoznak és vízilabdáznak is benne, nagy mázlinkra, mert így mi is tudtunk örömködni, amikor az utolsó napokban vízre szálltak hazánkfiai és -leányai. Ugyan lapátosaink is kevesebb aranyat hoztak el a vártnál, de – hála nekik – el lehet mondani, hogy legalább a vízben otthon vagyunk (és a németek utáni második hely még mindig imponáló a szakági listán).
Csodálatos pillanata volt a pekingi Játékoknak, amikor augusztus 22-én, 10 óra előtt néhány perccel Vajda Attila kenus 1000 méteren porig alázta a mezőnyt, szállítva evvel a magyar csapat első aranyszínű medáliáját. Könnyek szökhettek a szembe a Kolonics Gyuri szörnyű tragédiája után dobogóra álló kenu kettős – pontosabban az immár misztikus C-3 – teljesítményétől is; de a másnap simán győző női kajak párosunk diadala is magasztos élmény volt.
Az olimpia zárónapján vízilabdásainknak köszönhetően újra jó érzés volt magyarnak lenni, gyakorlatilag izgalom nélkül triumfáltak fiaink, sporttörténelmet írva. Az egész sorozat alatt nagyszerűen játszottak, elérték a fizikai és a szellemi zenitet, nem lehetett kérdés, hogy zsinórban harmadszor is az ő nyakukba akasztják a legfényesebb érmet. Kalaplengetés, örömkönnyek, Himnusz: példamutató az a munka, ami pólósainknál folyik, gyakorlatilag nagyobb bökkenők nélkül zajlik a sokadik generációváltás, a nagy öregek beviszik a jóba az ifjú titánokat, a munkálkodást remek edzők, felkészült szakmai team segíti – ha ilyen ütemben és módon folyik a munka a jövőben is, újabb szép érem néz ki 2012-ben is.
Egyéniségek vagy robotok?
Ez az olimpia, mindenki észrevette, nem a magyarokról szólt.
Akkor mégis kikről? A fentebb említett Phelpsről, akiről továbbra sem tudok ízlésesen nyilatkozni, netán az új jamaikai sprintkirályról, a 30-70 méteres intenzív futás (bocsánat, 100-200 méteres sík) csillagáról, Usain Boltról, vagy a számolatlan aranyat nyerő kínaiakról? Mindegyikükről és egyikükről sem.
Nem tudom, ki hogy van vele, nekem egyéniség egy Szergej Bubka, egy Alekszander Popov, egy Egerszegi Krisztina vagy egy Michael Jordan – függetlenül attól hány aranyat nyernek. Emberek, akikről példát lehet venni, akik egyéni stílusukat is becsempészték versenyzésükbe, akiket élvezet volt nézni, és akik rajongtak a kihívásért.
Igazi felszabadultságot csak az amerikai kosarasok arcán láttam, holott ők is leszerepeltek 2004-ben, lett volna okuk görcsölni. Phelps mit élvezett az úszásban? A nyolc aranyat igen, gondolom, és semmi más nem érdekelte, avval a zöld csíkkal versenyzett, ami a világcsúcsot mutatta (le is verte úgy jó egy testhosszal általában), aztán győzedelmesen felemelte a kezét, ám még egy szemtelen mosolyt sem engedett el. Bolt élvezte a futást, kár, hogy a 100 méter az nem 30 méterből áll.
A sosemvolt kínaiak szintén érdekes történet – ki halott az utóbbi olimpiákon kínai kajakosokról, vívókról, ökölvívókról? A volt szocialista államok sikersportágaiban nyilvánvaló fölényüket (torna, súlyemelés) ki tudták terjeszteni, de más terepen is aratnak – például a kínai szörfös úgy lett olimpiai bajnok, hogy tíz futamából kilencet megnyert, egyben második lett, demoralizálva evvel az egész mezőnyt. És ez nem csoda, még csak nem is meglepő: a kínai állam elképzelhetetlen összegeket ölt bele a sportba annak érdekében, hogy ez a két hét róluk szóljon; így is lett.
Más kérdés tartozik, hogy evvel mennyire ölték meg a sportok szellemiségét (bár a coubertini eszméről már felesleges is beszélni), totálisan egyetértek a színt vallott doppingorvossal, aki szerint ahol az élsport elkezdődik, ott az egészség befejeződik. (Modern, kozmopolita értelmiségi embernek tudnia kell helyén kezelni ezt a mondatot minden kontextusában – és le kell vonnia a megfelelő következtetéseket a nagy Olimpiát illetően.)
Zárszónak is egy a vége
Bármennyire is fáj, ez az olimpia minden szempontból csalódás volt. Nem csak nekünk magyaroknak, az egész sportvilágnak. Rengeteg értelmetlen sportág (küszöbön a mézbirkózás, de komolyan!), a klasszikus sportok meggyilkolása a kifinomultnak szánt, buta szabályrendszerek segítségével (birkózás, cselgáncs, boksz), nemzetek halála bizonyos szakágakban (brazilok, törökök, bolgárok). Mégis kit érdekel a 43 világcsúcs, Fuentes doktor Nadaljának menetelése, amikor nincs verseny, izgalom, veríték, eszme?
Lassan átlépjük az emberi teljesítőképesség határát, akkor jöhetnek a robotok, a génmanipulált versenyzők, aztán ők is kihalnak, a legvégén pedig nyolc darab, egyforma lézerbevonatú hús fog versenyezni 100 méteren 5 másodpercig. Már alig várjuk, nemde?
Magyar ügyben pedig legyen elég annyi, hogy szükségünk van a sportra, mint egy falat kenyérre, a nemzet egyik kiemelkedési pontja a sportsiker, ha már másban annyira nem tudunk a világ tetejére állni. Hiába van – vagy nincs – pénz, az aranyak nem jönnek ide maguktól. A szervezetlenség, fejetlenség és bűnbakkeresés helyett összehangolt munkára van, lenne szükség, utánpótlás-nevelésre és nemzeti összetartásra.
Én még bízom benne – bár lehet, túl optimista vagyok: találkozzunk Londonban!
nus
